A tekintetes asszonyt szerencsére nem látogattuk gyakran. Legalábbis mi gyerekek. Ha mégis magával vitt nagyanyánk, azt hosszú előkészítő munka előzte meg. Ebből én legjobban a százszor elmondott intelmeket utáltam: "Feltétlenül kézitcsókolommal köszönjetek! Ha a kezét nyújtja, csókoljátok meg, ne utáljátok! Csendben üljetek, a lábatokat ne lóbáljátok! Érthetően beszéljetek, ne motyogjatok, mert nagyot hall. Nehogy kétszer vegyetek az édességből. Nehogy kérdezzetek valamit... " és így tovább és így tovább a végtelenségig.

Az intelmeket nagyanyánk már akkor elkezdte belénk sulykolni, mikor még csak előkészítette a vizitet, aztán végtelennek tűnő napokon át ismételgette. Mindig úgy mondta el, mintha még azelőtt sohasem hallottuk volna. Vagy úgy, mintha a szabályok megszegéséért fejvesztés járna. Ettől engem rendszerint enyhe émelygés fogott el és már előre szorongtam, hogy valamit biztosan el fogok rontani. Talán elfelejtem a "kezit" részt és csak a "csókolomot" mondom végül, vagy ha mondom is a helyes köszönést, de motyogva és nem hallja meg az az áldott Tekintetes Asszony, esetleg nyújtja a kezét a csókra és én nem veszem észre. A fő baj mégis az lehetett, hogy egyáltalán nem akartam kezitcsókolomozni se szóban, se cselekedetben. Rettenetesen nevetségesnek és ódivatúnak tartottam az egészet. A hetvenes évek vége felé nem ismertem rajtunk kívül egyetlen gyereket sem, akinek ilyen ceremóniákban kellett volna résztvenniük. De ha akartuk, ha nem, a látogatás napja egyszer csak mindig eljött és mi tövig vágott körmökkel, tiszta füllel, frissre, ropogósra mosdatva és vasalva útra keltünk.

Lassan haladtunk, mert nagyanyánk már lassan járt és mert minden élő embernek, akivel találkoztunk elmondta, hogy a Tekintetes Asszonyhoz megyünk vizitre. Ha valaki az út túloldalán állt, azt képes volt átinvitálni a mi oldalunkra vagy ha az illető szintén nehezen mozgott vagy hallott, akkor megemelte a hangját és sűrűn gesztikulálva adta tudtára utunk célját. Nyomatékul még minket is maga elé tolt, hogy lám, lássa a világ, milyen szépek és csinosak vagyunk, mennyire jólfésült unokákkal dicsekedhet. 

Így aztán a nagyjából ötszáz méteres utat sosem sikerült fél óránál rövidebb idő alatt megtenni, sőt, ha pechünk volt, akár egy órába is beletelt. Addig mi, mint a cirkuszi majmok, jópofizhattunk és izgulhattunk, hogy bele ne izzadjunk a ruhánkba, össze ne fröcsköljön egy arra járó autó, be ne taknyosodjunk és Uram Teremtőm, ki ne derüljön, hogy mégsem hoztunk élére vasalt zsebkendőt, ránk ne jöjjön a csuklás vagy bármi más csapás ne érjen minket.

Magukra a vizitekre részlegesen emlékszem. A sötét, égig érő ajtókra, az állandó félhomályra és dohszagra. A nehéz fekete bútorokra, amelyek sokkal barátságtalanabbak voltak, mint a nagymamáé. A feszengésre és sóvárgásra, hogy érjen már végre véget az egész. Azt tudtam, éreztem, hogy itt lenni kiváltság, de érteni nem értettem, mi lehet ezekben a borzalmas délutánokban irigylésre méltó, amit mások nem tapasztalhatnak meg, mert nem hívják meg őket ide. Hogy miről beszéltek a felnőttek, az nem érdekelt egyáltalán. Diszkréten nézelődtem (mert azt is csak úgy szabad!), számoltam a rojtokat az asztalterítőn, figyeltem a repedések logikáját a szekrényajtón, próbáltam a szagokat azonosítani.

Ha szerencsénk volt kaptunk selyemcukrot. Az az egy dolog tényleg csodálatos volt az egészben. Olyan ízzel sehol másutt azóta sem találkoztam. Még most is hallom a celofán zizegését, érzem a cukorka illatát és ízét. Ahogy megkaparintottam az édességet, boldogság fogott el. Lassan csavartam a celofánt, élveztem, ahogy kicsit nyúlik és enged a szorításból. Aztán az a meggyszínű csoda. Illendően szájba venni és szopogatni, nem rágni! Lassítottam a folyamatot, hogy tovább tartson. A csúcs az volt, mikor a kemény rétegen át egyszer csak elkezdet szivárogni a sűrű aromás töltelék. Volt benne valami rendkívüli íz, amit mi nem ismertünk és azóta sem tudom azonosítani. A nyelvemmel titokban dagasztottam, görgettem a cukorkát a számban, nem feledve, hogy az arcom nem dudorodhat ki az ételtől, nem csámcsoghatok, nem rágcsálhatok.

De jó lett volna még egy ebből a földi mannából! Arról álmodoztam, hogy a Tekintetes Asszony egyszer búcsúzóul a kezünkbe nyom egy marékkal és madárfiának haza küldi velünk, de ilyen soha nem történt.

Rosszabbul jártunk azokon a viziteken, amikor cukorka helyett poros tepertős pogácsa vagy kissé már savanyú, romlott krémes volt az asztalon. Mert hogy venni és enni ilyenkor is kellett. És nem vághattunk hozzá fancsali képet. Ilyenkor arra gondoltam, hogy csak ki ne hányjam itt az asztalnál. Szerencsére a rendszeresített málnaszörp szódával általában megmentette a helyzetet. A Tekintetes Asszonyéknak nagy málnásuk volt és mint később számomra kiderült, az a szalmakalapos, bajuszos „kertész” bácsi, aki a málnást gondozta, valójában a Tekintetes Úr volt. Neki ez volt a hobbija, a menedéke.

A Tekintetes Úr nem vett részt ezeken a délutáni eseményeken, de nagyritkán ő hozta be a szörpöt és szódát, ami már előzőleg elő volt készítve egy tálcán a metszett poharak és az aktuális likőr társaságában.

• Egy kis snapszot, Ilonkám? – ez a kérdés minden alkalommal elhangzott.

A válasz is ugyan az volt:

• De csak egy kicsit! Tudja, hogy nem élek vele.

Aztán pár semmitmondó mondatot váltottak illendőségből és a Tekintetes Úr már el is hagyta a női terepet.

A Tekintetes Asszony viszont ott terpeszkedett a karosszékben, pont szembe nagyanyánkkal. Nagy kontya és nagy sötétített szemüvege volt, terebélyes ruha takarta idős, szétfolyó testét. Szuszogva és barátságtalanul beszélt. A lelkemben mindig sajnáltam nagyanyámat, aki őszinte érdeklődéssel, derűsen figyelte beszélgetőpartnerét. Szöges ellentét feszült a nagyanyám könnyedsége és a Tekintetes Asszony rejtett korholásai között. Nagymama egyenes derékkal, felszegett fejjel, kicsit féloldalasan vidáman ült a karszékben, mintha direkt élvezné ezt a helyzetet. Szemernyit sem érezte rosszul magát. Finom pecsétgyűrűs kezében ott melegedett a likőr.

Ki emlékszik már ennyi év távlatából, hogy a rideg szobában alkalmankét egy órát vagy többet ücsörögtünk e? Az biztos, hogy egyszer csak véget értek a délutánok és mi ott álltunk az ajtóban búcsúzkodva. „A kézit csókolom! A viszontlátásra!” Hajbókolás, megköszönés, hajbókolás, elköszönés az összes fél részéről.

A hosszú kivezető úton még illett mosolyogni, ha az arcunkat nem is látta senki. Nagymama ilyenkor már gyorsabban lépett, ne lássák, hogy kicsit sántít. Aztán a kapun kívül ránk tört a szabadság.

Otthon kaptunk egy-egy deci rozét szintén metszett ólomkristályba szervírozva. Mama cinkosan kacsintott ránk

- Anyátoknak egy szót sem!

Ez azt jelentette, hogy jók voltunk, rendesen viselkedtünk, nem okoztunk neki csalódást.

A retinánk mögött a képek elraktározódnak. Élesek és pontosak. Nem szelektálja őket korlátokkal terhelt emberi döntés. Ott vannak. Pont azok a pillanatok, melyek fontosak, pont azokra a jövendőbeli pillanatokra, melyekre megőriztettek.

Néha felismerjük őket: gyermekeink első pillantását, a csókot, melyről kiderül, hogy valóban az ELSŐ volt. Katarzisokat és hétköznapi töredékeket őrzünk, hogy egyszer majd, véges életünk végtelenjében előbukkanjanak és hírt adjanak arról, amik mi voltunk, amiből összeálltunk olyan egyedi és megismételhetetlen univerzummá.

Anyegint látni az Arbaton, Puskin nyelvén hallgatni a nagy kérdéseket életről, halálról, a túlélés mikéntjéről. Örök gondolatokat hallani a sors sorstalanságáról, az elfogadhatatlan elfogadásáról, hűségről, mikor már csak az az egyetlen nagyság, amit magunknak megengedhetünk…Pont egy ilyen pillanat ez, melyet reméljük, megőriz a retinánk… hogy egyszer majd, véges életünk végtelenjében előbukkanjon és hírt adjon arról, amik mi voltunk, amiből összeálltunk olyan egyedi és megismételhetetlen univerzummá, mint mikor Anyegint láttuk az Arbaton, Puskin nyelvén és stb és stb…

Vannak olyan sztorik, amiket nem igazán hinnénk el, ha nem velünk történik. Ez is egy ilyen. 
Péntek késő délután Budapestre kellett utaznunk és én már előre mérgelődtem az M1-en ilyenkor borítékolható forgalom miatt. A váratlan meglepetés nagyon gyorsan érkezett, mondhatni, mint derült égből villámcsapás. Győrnél még éppen csak megpróbáltam rákanyarodni az autópályára, amikor azt vettem észre, hogy a kapaszkodósávban kamion, személyautó és kistehergépkocsik között felfelé gyalogol egy látomás. Egy 60 év feletti hosszú fekete kabátos férfi gurulós bőrönddel és egy szakadt szatyorral. Kb egy másodpercem volt átgondolni, hogy rajtam kívül majdnem senki nem fog megállni, illetve/és rövidesen kilapítja valamelyik jármű és nézhetem a tévében lelkiismeretfurdalással, hogy én sem segítettem.
Egyszóval még sebességet sem válthattam, már nyomtam is a vészvillogót és megálltam. Persze mindenki más nyomta a dudát, joggal!, hogy életveszélyes helyen húzódtam le és biztosan emlegették édesanyámat is. Attól a perctől ahogy megláttam az emberemet addig, hogy megálltam sok minden átfutott a fejemen (5 -10 mpről beszélünk � ), hogy bolond vagyok, hogy dehogy vagyok bolond, hogy egy terrorista, egy migráns, de minimum nem normális és az is , hogy talán elég jól öltözött és idős ahhoz, hogy a férjemmel együtt ne akarjon megölni minket. A gyanúm erősödött, mikor a még majdnem mozgó kocsi ajtaját feltépve már nyomakodott is be, átgázolva vállfán, ingen-kabáton. Csak azt hallottam, hogy kérdezi Gábortól Budapeszt, Budapeszt?
Míg szegény Gáborom próbálta a saját és utasunk holmiját elrendezni, én már kérdeztem is barátságosan: Where are yuo from? A válasz így szólt: Grúzia. Erre már felnevettem és oroszul folytattam: Gavarite pa russzki? Naná, mondta a fickó. Mire elindultunk már hívták telefonon és dühös grúz nyelven veszekedett valakivel. Miután letette, próbáltam neki mondani, hogy ez nem a Szovjetunió és ne csináljon ilyet, hogy autópályán neki áll stoppolni, mert részben életveszélyes, másrészt nem nagyon szoktak megállni. Erre belefogott egy hihetetlen sztoriba, de olyanba, hogy jó, hogy le nem mentem az autóútról.
- Grúziából való vagyok igen, de el nem hiszi, hogy kerülök ide. Grúz vagyok és zsidó. Egy grúz Zsidó Moszkvából…Egy grúz zsidó vagyok Moszkvából, aki most Bécsből utazik és egy rettenetes dolog történt velem. Bárcsak ne indultam volna el. Bárcsak maradtam volna a szállodában Bécsben, jó helyem volt. De egy olyan családi perpatvarba keveredtem, hogy nem maradhattam egy percet sem tovább Bécsben. Nem maradhattam és mérgemben felszálltam az első buszra, ami Budapestre indult.
Itt én már kezdtem sejteni, hogy egy régi francia vígjátékba keveredtünk, de azért csak megkérdeztem:
- És mi a csudának szállt le arról a buszról itt a pálya szélén?
- Mert ránéztem az órára és tudtam, hogy a busz nem ér be Budapestre mielőtt beáll a sábesz….Tudja maga mi az??
Szerencsére tudtam és nem csak azt, de azt is, hogy emberem lehetetlen helyzetbe került, mert a visszapillantóban csúszott le a nap a horizonton.
Akik nem tudnák, a hithű zsidóknak a sábesz az ünnep, a hetedik nap dologi tilalmának ideje. Péntek naplementétől nem dolgozhatnak, de olyan szigorúan, hogy még a lámpát sem kapcsolhatják le vagy fel, nem mosogathatnak,stb és NEM UTAZHATNAK. Ahol éri őket a sábesz ott kell maradniuk vasárnapig…
Innentől kezdődött a hajsza az idővel és a kibontakozó sztori. 
- Van itt valami szálloda a pálya szélén? Hogy hogy nincs? Jaj, Istenem, miért indultam útnak??? 20 éve nem szegtem meg a sábeszt, nem szegtem meg a törvényt! jaj, Istenem mi lesz velem. Menjen gyorsabban, ne menjen olyan gyorsan. Most már mindegy. Mert ez a rohadt pénz. Nincs ma már becsület. Miért is izgattam így fel magamat. Tudja, nagy üzleteink vannak szerte a világban, óriási üzleteink. De most megszegem a törvényt. A testvérem jön értem kocsival Bécsből, de már nem segíthet, még fél óra és húsz év után megszegem a törvényt. Tudja a legnagyobb ügyfelekkel sem tárgyalok, ha péntek este beáll a sábesz. És most egy ilyen hülyeség miatt… A testvérem fiára iÍrattam az európai céget, a keresztfiamra. Minden jól ment, míg nem felhívtak, hogy ő és a barátja eladták az üzletet. Eladták, érti ezt? Tudja mekkora üzletről beszélünk? 100 MILLIÓ DOLLÁR…És eladta. Azt hitte eladhatja, mert én neki ajándékoztam. Majdnem szívrohamot kaptam és útnak indultam, nem gondoltam, hogy ilyen messze van ez a Budapest.
Míg „szegény” zsidóm hátul mondta a mantrát, Gábor kereste a neten a legközelebbi szállást. Végre talált. Mondom neki boldogan, hogy letérek a pályáról és beviszem Tatán a szállodába. Lelkesen kérdezi, hogy hány perc az út? Mondom 20. Nyomorultnak arcáról lehervadt a mosoly, annyi idő már nincs. 
Próbáltam vigasztalni, hogy az Isten megbocsát és hogy nagyon átérzem, mert sok zsidó barátunk , ismerősünk van/volt és én is komolyan veszem a magam vallását, környezetünk teljes megrökönyödésére még a legnagyobb dologidőben sem engedek a vasárnapból, mivel hetedik nap az Úr is megpihent. Bólogatott, de felindulása nem csökkent. 
Aztán elkezdtem higgadtan magyarázni neki. Ember, gondolja el. Maga egy grúz zsidó Moszkvából, aki leszállt egy Bécs-Budapest buszjáratról, hogy életveszélyes körülmények között stoppoljon egy országban, melynek nyelvét nem ismeri. És „véletlenül” Útjába kerülök én, aki önnek valaha honfitársa voltam, a már nem létező Szovjetunióban, értem a nyelvét és értem a problémáját, sőt még segíteni is akarok….
Ekkor megláttuk az út mentén a szállást jelző táblát. Egyszerre kiáltottunk fel: SZÁLLÁS! Index jobbra és már látom az út menti panziót, fékezek és kérdezem VAN MÉG IDŐ?
- 3 PERC…
Ebben a 3 percben mind kiugráltunk a kocsiból, szedtük össze a cókmókját, búcsúzkodtunk. Az öreg megrázta a kezünket és felnézett az égre aztán szó szerint ezt mondta: VAN MINDENHATÓ ÉS HORDHATOM TOVÁBB A SÁBESZDEKLIT! VANNAK MÉG JÓ EMBEREK!
Aztán futni kezdett a bőrönddel, az imakönyvekkel teli szatyorral, hogy mielőtt beáll a sábesz fedél legyen a feje felett. Még láttam ahogy vonszolja magát fel a lépcsőn. 
Mi meg visszaültünk az autóba és nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Mondhatnám, hogy mennyire hálás volt, de hazudnék, mert nem volt, csak épp annyira, amennyire az illem megköveteli. Végig egy dühös embernek tűnt, akinek most az egyszer nem valósul meg az akarata. Nem annyira szomorú, mint dühös volt, amiért úgy tűnt, meg kell szegnie a törvényt. Egy ember, aki abban élte az életét, hogy kiváltságos és neki minden jár. Én egyáltalán nem csodálkoztam a viselkedésén. Azért volt ilyen, mert grúz volt, zsidó volt és dollár milliomos. Láttam ilyeneket már. Mind egyenként is elég lenne, hogy így viselkedjen, nem, hogy együtt a három.
De a tanulság mégis más nekem. Ez a történet, nem arról szól, hogy mit akar egy grúz zsidó milliomos. És nem is arról, hogy én milyen jótét lélek vagyok, mert péntek este megszántam egy öreg stoppost. 
Ez a történet egyedül arról szól, hogy Isten előtt SEMMI nem lehetetlen. 
Mert adott egy grúz zsidó Moszkvából, aki leszállt egy Bécs-Budapest buszjáratról, hogy életveszélyes körülmények között stoppoljon egy országban, melynek nyelvét nem ismeri. És „véletlenül” Útjába kerülök én, aki néki valaha honfitársa voltam, a már nem létező Szovjetunióban, értem a nyelvét és értem a problémáját, sőt még segíteni is akarok….
És minden racionalitás ellenére sábesz beállta előtt 3 perccel meglátjuk az út mentén a jelző táblát: SZÁLLÁS. A Jóisten meg nevet rajtunk kishitűeken �. Mert neki ez semmiség, hogy aznap ott így keverje a kártyákat.

Gáspár nagyapámat nem ismertem, hisz jóval azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna. Szeretem mégis azt képzelni, hogy egyre jobban hasonlítok rá, rá, aki valójában nem is a nagyapám, hanem a dédnagyapám volt.

Akit nem ismer az ember személyesen, azt hajlamos nem létező tulajdonságokkal felruházni. Anyám elmondása szerint kemény, de jószívű ember volt. Nem sokat beszélt, talán ha naponta egyet vakkantott dédnagyanyámhoz, aki élete végéig magázta őt. Pedig nagyon szerethette dédanyámat, mert egyszer a házukat is eladta, hogy megmentse egy súlyos betegségtől. Addig sem voltak gazdagok, aztán meg egyenesen földönfutók. Ilyen romantikához nem szokott az a vidék.

 Az utóbbi években sok dokumentumot felleltem dédapám munkásságáról, miután kiderült, hogy nem csak az Ujhelyiek, de a Blashkovichok gazdatiszti feladatait is ő látta el. Igaz, nem a Kincsem tulajdonosainak szolgálatában állt, bármennyire is romantikus lenne ez a verzió, „csak” az unokatestvérek birtokán. A sok összerakott képből egy nagyon energikus, felvilágosult, művelt ember képe rajzolódik ki előttem. Mikor rá gondolok, érteni vélem, miért is szedtem oly sokszor a sátorfámat, hátrahagyva mindent és mindenkit, ha elkezdett a fejemben fújni a sirokkó.

Boldog Gáspár nem volt mindig boldog, még ha a neve erre predestinálta volna is. Öt gyermekét temette el Abaújban, mindenféle nyavalyák, betegségek okán.  „Volt, aki a három évet is megélte közülük”- mesélték a családi legendáriumban szörnyülködve. Azóta sem tudom, miért esett ez súlyosabb ítélet alá, mint a pár hónaposak elhantolása, vagy csak nem akarom. Azt meg végképp nem értettem már akkor sem, hogy miként lehet vagy szabad ezek után tovább élni a szülőknek.  De a dédszüleim tovább éltek.

Tovább éltek és az Isten megáldotta őket még két szép fiú gyermekkel. Sándor és Ferenc gond nélkül megérték a nagykorúságot és így bátran be lehetett őket sorozni a második világégés forgatagába.  A Jóisten ezúttal kegyes volt és mindketten túlélték a háborút karcolás, puskalövés nélkül. Mire az oroszok kitűzték a zászlót Berlinben, ők már Bécsbe értek. Aztán a legkisebb királyfi, az én leendő nagyapám, kérlelni kezdte a testvérét, hogy forduljanak vissza, ne törődjenek a mendemondákkal, hogy az oroszok elviszik a magyar férfiakat. Menjenek haza az idős szüleikhez, mert azok belepusztulnak a bánatba, ha őket is elveszítik az első öt után. Hazamentek, aztán tovább a hosszú vonatutak szövevényébe, messze az öreg szülőktől, messze a céltól, ami előtt az idősebb és bölcsebb Sándor mégis meghajtotta a fejét, tudniillik, hogy a szüleiknek legyenek támaszaik öregségükre.

Azt, hogy Sándor meghalt, valahonnan az évek során megtudták Gáspár nagyapámék. Talán hivatalos értesítésből, talán a hadifoglyok üzeneteiből.

Ezután szokásává vált dédnagyapámnak naponta elgyalogolni a sok kilométerrel távolabb fekvő vasútállomásra és várni. Várni, hogy hátha mégis. 

Végül egyszer csak tényleg elkezdtek lekászálódni a vonatról a falubeliek. Nagyapám meg csak várt és várt, nem beszélt. Már mindenki haza jött, de ő rendületlenül ült az állomáson és várta a vonatokat. Mindenkitől csak annyit kérdezett, hogy nem látták-e Boldog Ferencet, a legkisebb fiát, de senki nem látta. Egy idő után a vonatról már nem szálltak le foglyok, azok látszólag értelmetlenül robogtak tovább. Sok ilyen nap volt, aztán meg még több.

Teljesen nevetségesnek és hollywoodinak tűnik, de Nagyapám később azt mesélte, hogy a történet egy naplementével ért véget. A mi falunkban a Gyepü és a Tisza irányában kezd el befordulni a nap nyugatra. Az ég tényleg nagyon rózsaszínű, mint egy Ajvazovszki-festményen. Ha nem jön a szokásos nyáresti világvége vihar és nem nyílik meg a föld minden méterben a villámoktól, hogy imádságra és összekulcsolt kezekre kényszerítse még a legkeményebbeket is, akkor igazán csodás tud lenni felénk egy ilyen naplemente. A szegénység is szebb rózsaszínben, az út pora is lágyabb.

Szóval egy ilyen mesés alkonyatkor ismét hiába állt meg a vonat, mert senki nem szállt le róla, mielőtt az tovább sietett a Kárpátok fekete hegyláncai felé. Boldog Gáspár hazaindult, de még egyszer utoljára hátranézett. A sínek túloldalán, a Gyepü felől ott állt egy csontsovány, szakállas, toprongyos, koldusszerű alak. Bár nem tűnt falubelinek, ő mégis feltette neki is a szokásos kérdést: -Nem látta Boldog Ferencet, a fiamat?

Azt nem tudhatom, mi játszódott le dédapám fejében, mikor a nyomorult a túloldalról elindult felé aztán átölelte. De azt tudom, hogy mit hallott, ha egyáltalán hallotta a mondatot az ölelő karok között: -Én vagyok az, Édesapám…

Így esett, hogy a mi családunkban a híres történet úgy módosult: nem kértek egyet a kilencből, hanem az Isten meghagyott egyet a hétből.

Hopp, egy légy!

Fried bácsi egy háznyira lakott attól a saroktól, ahol a főutca és nagyanyám soha le nem aszfaltozott kis sikátora találkozott. Gyerekkoromban mindig azt képzeltem, hogy ő a török basa. Nem maradt meg más az emlékeimben, csak két nagy kerek gömb ott a járda mellett. Később sem kérdeztem meg a szüleimtől, hogy valóban így néztek-e ki, mert már mindegy is volt, hiszen én ezt a fénylenyomatot őriztem.

Fried bácsi a falunk nevezetessége volt, legalább is én így képzeltem.  Naphosszat csak ült a kerítésben, ahogy nálunk mondanák, vagyis a kerítés mögött és szemlélte az elhaladókat.  Nagy, kerek fején az elengedhetetlen svájci sapka, arcán az örök és földöntúli mosoly, keze ügyében görbe bot, holott sosem láttam járni, de még állni sem. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Az attrakció - amitől én olyan különlegesnek tartottam - abból állt, hogy olykor a gyanútlan járókelőkre rikoltott: "Hopp, egy légy!". Nem minden esetben, csak néha, de olyankor a kiáltást megtámasztotta egy még nagyobb mosollyal, már szinte nevetett és jókorát csapott a combjára. Aztán ment minden a maga dolga szerint tovább. Ez a renitens viselkedés szent csodálattal töltött el engem. A mi végletekig leszabályozott mikrovilágunkban senki mást nem ismertem, aki mert volna ilyet tenni. A falu olyan volt, mint egy millió éves rend szerint működő méhkas, mindenki beleszületett egy szerepkörbe és abból is halt ki. Eszerint öltözött, viselkedett, érintkezett. Minden biztonságos és unalmasan kiszámítható volt. Kivéve Fried bácsit.

Az általam biztosnak vélt varázslatossága ellenére a felnőttek és gyerekek többsége ügyet sem vetett rá, úgy mentek el mellette, mintha csak egy jól megszokott villanyoszlop lenne: benne van a látóterünkben, de nincs vele dolgunk. Voltak persze gonosz gyerekek, akik a nyelvüket öltögették rá vagy szamárfület mutattak neki. Fried bácsi nem, hogy haragudott volna rájuk, de nevetve megrázta feléjük a botját és csak úgy zengett a "Hopp, egy légy!" az utcán.

A faluban kevesen voltak, akik azzal fárasztották magukat, hogy köszönjenek Fried bácsinak, mivel egy ügyefogyottal egészen más volt a teendő, annak nem köszöngetni kellett. Én mégis mindig, mindig köszöntem neki, akárhányszor elhaladtam a drótkerítés mellett. Csókolom!

Nem mertem teljesen ránézni, csak oda sandítottam és már siettem is tovább.  Tízből kilencszer pillantásra se méltatott, de tizedjére, jellemzően mikor remegő borzongással próbáltam elslisszolni, jó nagyot kiáltott rám: "Hopp, egy légy!" Ha jó napja volt, még csapott is egy nagyot a kezével. Ilyenkor kicsit szaporábban szedtem a lábam, de nem azért, mert féltem vagy megijedtem, inkább úgy gondoltam, útjában vagyok Fried bácsinak.

Néha azon is gondolkodtam, vajon tudja-e, hogy a nagyapám unokája vagyok? Mert én tudtam, hogy ő a nagyapám barátja. Hallottam a szüleim elejtett szavaiból. De ezek a szavak arról szóltak, hogy Fried bácsi beteg, meg kellene látogatni, beszélgetni vele. Vagyis egy teljesen normális, átlagos Fried bácsiról. Biztos voltam benne, hogy ezt a titkot tényleg senki nem tudja rajtam kívül, egyetlen gyerek sem a világon. Senki sem ismeri az igazi mesebeli Fried bácsit, aki esténként visszaváltozik jóságos öregúrrá és a sötét éj leple alatt békésen társalog kiváltságos barátaival, de főképp az én nagyapámmal. A többiek, az átlagosak csak azt az elvarázsoltat láthatják a járda mentén.

Arra, hogy Fried néninek bármi köze lehet Fried bácsihoz, hosszú évekig nem is gondoltam. Árulkodhatott volna ugyan a neve, meg hogy Fried néni a nagymamám barátnője, de én ugyan el nem hittem volna senkinek akkor, hogy ennek a két embernek bármi köze van egymáshoz. Fried néni szikár volt és aszott, pont annyira, mint a kemencében szárított besztercei szilva. Az arcát szántóföldnek láttam és a szemei olyan kutyaszemek voltak, hogy bármely kopó megirigyelhette volna. Szokása volt középső ujjával megtámasztani az orrát és a mellette lévő két másik ujjal lehúzni amúgy is lelógó alsó szemhéjait. Ilyenkor elgondolkodtam, hogy miért is adott a teremtő ekkora túlméretezett szemüregeket ezekhez a savó szemekhez? Ennek a tenyérbe temetett arcnak a mutatványát mindig egy orrhangon zengő "Jaj, aranyos Ilonkám, Editkém, Piroskám, Mariskám" és így tovább követte. Aztán kezdődtek a fura hanglejtésű siralmak. Fried néni úgy beszélt, mintha állandóan hullámvasúton ülne. A hangja ritmikusan le-felcsúszott és az ember nem tudta, hogy ez egy betegség, vagy csak egy másik bolygóról pottyant ide és hát, így tanult meg magyarul.

Azt, hogy ők egy udvaron éltek és még házastársak is voltak, akkor tudtam meg, amikor Fried bácsi meghalt. Nagymamám mondta el, hogy Magda néni a második felesége volt Jóska bácsinak. „Úgy hozta, mint egy kivert állatot”. Ungváron találta egy malomban, ahol a háború után meghúzódott, miután Isten tudja miként, de haza gyalogolt Auschwitzból.

Magda néninek sosem lett gyereke, mert tizenhat évesen került a nácik nagy emberkísérletezőjének keze alá.

Fried bácsi közel sem volt török basa, mint ahogy én képzeltem. Az igazi életében volt egy csodaszép felesége és több gyermeke.  A németek, amikor egyenként gyilkolászták őket, nevettek,csapkodták a combjukat és valami olyasmiket rikkantgattak: "Hopp, egy légy!"

Filipovszky bácsi nyolcvanöt éves volt és mondhatni süket. Ebben a korban az ilyesmi nem ment ritkaságszámba és őt nem is igen zavarta ez a tény. Annál inkább mindenki mást a környezetében. Ugyanis Filipovszky bácsi nagyon szerette hallgatni Amerika Hangját és a Szabad Európa Rádiót. A hetvenes évek Szovjetuniójában ez nem hogy nem volt szerencsés, de egyenesen szerencsétlenségnek számított. Akik mégis erre vetemedtek, azok mindenféle titkos antennákkal, bútorok mögé rejtett drótokkal próbálták megoldani a megoldhatatlant, tudniillik, hogy a rádió működjön, legyen vétel és még halljanak is valamit az adásból, annak ellenére, hogy a szervek rendszeresen zavarták azt.

 Emlékszem az első alkalomra, amikor lelkiismeretesen leszedtem a nagyapám szekrénye mögött a pókhálót és vele együtt a furcsa spirál rézdrótot. Büszkén mutattam neki a zsákmányt és nem értettem, miért vált céklavörössé a feje. Mérgében csak annyit mondott, hogy a ficfán fütyölő rézangyalomat, ami a legnagyobb káromkodás volt a szájából és én rögtön láttam, hogy rossz pókhálót szedtem le és az elveszett – megtalált drótnak sem örül. Nem esett jól, de megszoktam már, nálunk előfordulnak ilyen furcsaságok, amire normális körülmény között nincs magyarázat. Semmit sem tudtam én tizenhat évesen Amerika Hangjáról, engem csak a hétfő délután sugárzott slágerek érdekeltek. Nagyapám mégis elmondhatta a szüleimnek az esetet, mert azok megkértek, hogy a jövőben a ruhásszekrényt hagyjam békén, ne vegyem bele a takarítási útvonalba.  Félmondatokkal utaltak a szokásos "nem beszélünk róla"- stílusban arra, hogy erről jobb, ha nem tudok, de addigra magam is rájöttem és nem is érdekelt.  Még legalább egy hétig hallottam időközönként nagyapám elharapott káromkodásait és a rádió recsegő, fütyülő hangját, de feltehetőleg idővel a technika rendje helyre állt és újra működésbe lépett a réz pókháló, szállt az ének szabad európai módra.

Filipovszky bácsiéknál ellenben minden más volt. Részben mert nem egy eldugott kis faluban éltek, mint mi, hanem a járási székhelyen, annak is a főutcáján, annak is a legközpontibb részén. Másrészt, mert Filipovszky bácsi nagyapámmal ellentétben, nem a szekrényben hallgatta, becsukott ajtók mögött a tiltott adást, hanem a teraszon bőgette teljes hangerővel a rádiót.

Délutánonként kora tavasztól őszig itt üldögélt, innen kiabált szerteszét, ugráltatva a feleségét, fiát, unokáját és unokamenyét. Nem nagyon szerette már ezt a világot és benne senkit. Kivéve a dédunokáját, a kékszemű, szőke kisfiút. Néha gondolt egyet, vett egy kiló almát, kézen fogta a gyereket és álló nap buszozott vele a leghosszabb útvonalú helyi járaton. Ilyenkor végeláthatatlan meséket mesélt neki Rosszcsont Petiről, aki furcsa mód pont olyan kalandokba keveredett, mint a fiúcska.

De legtöbbször nem csinált semmit, csak merengett. Mi járhatott a fejében? Talán az első nagy háború, amiből nagy nyereséggel tért haza, egy Brnoból hozott szudéta német fiatalasszonnyal, aki három gyermekkel ajándékozta meg élete során. Florentina asszony örökre megőrizte enyhe akcentusát és fura nevét, sosem gondolt Brnora, főleg mikor a második háború is véget ért és már kitelepítettek onnan mindenkit, aki valaha fontos volt neki.

Az a második pokol amúgy is elérte őket és akadt bőven más gondolkodnivalója. Bár Filipovszky bácsi már öreg volt a fronthoz, a fiúk meg még gyerekek, valahogy mégsem sikerült megúszniuk, pedig hajszálon múlott, egy egész kicsi hajszálon. Úgy alakult, hogy a háború végére a legkisebb fia is tizenhat éves lett, ő meg még nem érte el az ötvenötöt. Ez azt jelentette, hogy mindhárman mennek. Csak Florentina maradhatott és Évike. Nekik menni kellett. Pedig az egész város ismerte őket és tisztelte. Neki volt az első és azóta is egyetlen villamossági szaküzlete messze a környéken. Nem csak bolt, de a legmodernebb szerviz, szaktanácsadás, ahogy ma mondanák. Szép ház, szép feleség, szép gyerekek. Pénzük is lett volna, ha az most ebben az esetben bármit ér, de nem ért.

Nyolcvanöt évesen, évtizedekkel később is eszébe jutott az a nyár. Sosem kérdezte a feleségét, mi történt, hogy zajlott, mikor közölték vele hogy a kis Ernő meghalt még Szolyván a a gyűjtőtáborban. Honnan szerzett szekeret és egyáltalán hogy gondolta, hogy hazahozza a holtestet? Ők ketten a nagyfiával nem tudtak erről semmit. Eszméletlenül feküdtek hastífuszban több ezer társukkal együtt.

Itt Amerika hangja, itt a Szabad Európa Rádió beszél…Mindjárt csengetnek, valamelyik szomszéd próbálja majd rávenni, hogy kapcsolja ki a rádiót, mert az egész utcára ráhozza a rendőrséget. Itt azt is leültetik, aki nem adja fel a másikat. De hát neki már mindegy. Féljenek mások, ő már nem fél semmitől.

Vajon félt-e Florentina, mikor a fia holtestéért zötyögött? Végig gondolta-e, hogy azért a pimaszságért, magáért a feltételezésért, hogy kikérje az ellenséges nép fiának holtestét, akár őt is ott fogják és akkor mi lesz Évikével? Gondolt-e bármire, tud-e egy anya ilyenkor gondolkodni?

Végül mégis kiadták, volt az a pénz, az a rengeteg sok pénz, amiért kiemelték, megkeresték a tizenhat éves fiú testét a tömegsírban. Majdnem egy hétig tartott.

Szolyvától Beregszászig szekéren is nagyon hosszú az út, meg van az több óra. Sok néma óra. És Beregszász. Beregszászt nagyon szereti. Évike majdnem oda is költözött, mikor férjhez ment. Ha nem szeretné annyira az udvarról feltáruló Fekete-hegy látványát, a Tiszát és Nagyszőlőst, akkor biztosan Beregszászba költözött volna. Beregszászt mindannyian nagyon szeretik, talán csak Ernő nem. Beregszász feltámasztotta a fiukat a halálból. Azon a hosszú néma úton, amikor Florentina vitte haza a fia holtestét valaki felnyögött a szekér hátuljában. Nem szólt csak nyögött. De nyögni csak az élő ember tud. Ernőke élt, túlélte az elevenen eltemettetést, a holtesteket magán és maga körül, a meszet, amivel rétegenként a testeket leszórták.

Szolyván olyan nagy volt a halálozás, hogy nem győzték elhantolni a holtesteket, néha napokig hevertek a gödörben egymás hegyén, hátán, csak mésszel leszórva. Ez mentette meg a fiukat és a felesége, aki nem akarta tömegsírban hagyni a gyermekét. Akkor is nyár volt, mint most.

És itt most már tényleg nyomják a csengőt, de ő nem nyitja ki, pedig hallja, Azt is, hogy az a hülye kövér rendőr, aki a szomszédjuk, a felesége nevét kiabálja. Persze, hogy hallja, de csak hadd higgyék, hogy süket. Annyi mindent elhitettek velük is.

Szegény kövér János rendőr most izzad és összekulcsolt kézzel kéri a feleségé, hogy vegye rá és kapcsoltassa ki a rádiót. Neki gyerekei vannak, családja, ha nem jelenti a hatóságnak tíz év Szibériát is kaphat.

Itt Amerika hangja! Üzenjük anyukának, hogy kisunkája született, kisfiú, Péter. Mi jól vagyunk és csókoljuk a családot, nem soká megy csomag.  Pötyi és Sanyi..